Vidéken születtem, de mivel Magyarország eléggé „Budapest centrikus”, úgy alakult az életem, hogy néhány évig én is ott éltem a férjemmel. Aztán szinte szó szerint elmenekültünk onnan. Elegünk lett a zajból, a bűzből, a kutyakakiból, a rohanó emberekből, az egészségtelen levegőből – annak ellenére, hogy zöldövezetben laktunk. Ha körbenézünk a világban, a legtöbb nagyváros sajnos ilyen.

Főiskolás koromban egy halsonló épület 10. emeletén laktam. Szerencsére csak egy évig…

Van sok-sok lehetőség, munkahely, jó hírű iskolák, egyetemek, de maga a város alkalmatlan az egészséges, biztonságos, nyugodt és örömteli életre. Lehet, hogy most ez egy kicsit túlzásnak tűnik, mert minden városnak vannak szép részei, de általában ezek azok a kerületek, ahol szinte megfizethetetlenek az ingatlanok…

Pár nappal ezelőtt láttam egy nagyon érdekes riportfilmet, amit Al Ghaoui Hesna készített. A filmet elsősorban Koppenhágában forgatta, egy olyan városban, amelyet a világ egyik legélhetőbb városaként tartanak nyilván. Mindenképpen ajánlom, hogy nézd meg a filmet, mert érdekes és tanulságos, de előtte szeretnék kiemelni néhány olyan gondolatot, amit fontosnak tartok abból a szemléletből, ahogyan Koppenhágát tervezik.

Feltűnő, hogy Koppenhága látképében nincsenek kiugróan magas épületek

Az épületek magasságát a sétáló ember szemszögéből határozzák meg. Amikor sétálunk, általában nem az eget nézzük és nem is a földet, hacsak nem a kátyukat vagy a kutyakakit kerülgetjük. A látómezőnk a horizonthoz kapcsolódik, nem megy feljebb néhány emelet magasságnál. Éppen ezért egy fontos szempont, hogy a várost, illetve a házakat embereknek tervezik, emberi léptékekkel, magasságokkal.

Ezen a szingapuri felvételen nagyon jól látszik az emberi léptékű házak és a felhőkarcolók közötti különbség

Koppenhágában nem épülhet olyan lakás, amelynek csak egy égtáj felé van ablaka! (Magyarországon sajnos nagyon sok ilyen épül, és ezeknek nem is kell feltétlenül „egyablakos” garzonoknak lenniük.) Fontosnak tartják ugyanis, hogy a lakás legalább két égtáj felől kapjon fényt. (Lehet, hogy ott könnyebben találnánk olyan lakást, ami ha nem is tökéletes, de úgy-ahogy megfelel a Vaszati elveinek?)

Nem számít, hogy tél van vagy nyár, a kerékpár népszerű közlekedési eszköz

Úgy fejlesztik a várost, illetve úgy tervezik meg az új városrészeket, hogy az emberek minél inkább vágyjanak arra, hogy sok időt töltsenek a szabadban. Fontosnak tartják, hogy kellemes ingerek érjék az érzékszerveiket (szép és érdekes dolgokat lássanak, jó levegőt szippantsanak be) és elegendő életteret kapjanak a városban. Fontos céljuk, hogy minél többen hagyják otthon az autóikat, helyette közlekedjenek gyalog vagy kerékpárral – s ehhez meg is teremtik a körülményeket. A”zöldhullámokat” például nem az autókhoz, hanem a biciklisekhez igazítják, ezzel is öszönözve az ott élőket arra, hogy minél többet bicajozzanak.

Itt az autók egész biztosan jól érzik magukat. Na és az emberek?

Mivel az ember alapvetően egy sétáló lény, elsősorban nekik és nem az autóknak tervezik a várost. Nem építenek gyalogos aluljárókat csak azért, hogy az autósoknak ne kelljen megállniuk a zebránál. Az aluljárókba általában nem szeretünk lemenni, mert fárasztó a lépcsőzés. Az aluljáró – megfigyeléseik szerint  – szabálytalanságra ösztönzi az embereket: sokan inkább átszaladnak az úton, ahelyett, hogy lemennének az aluljáróba.

Végül következzen egy érdekes észrevétel a biztonságérzettel kapcsolatban:

Egy utcát akkor érzünk biztonságosnak, ha a földszinten levő ablakok mind nagyok és átlátszóak. Itt most elsősorban egy belvárosi utcára gondolj, ahol üzletek, irodák vannak a földszinten. Mind a bent, mind a kint lévők biztonságérzetét növeli, ha látják, hogy mi történik a másik térben. A bent levőknek fontos, hogy lássák, mi történik az utcán, a kint levőknek pedig az, hogy lássák, mi történik odabent, illetve fontos nekik az a tudat, hogy őket is látják odabentről. (Ide nagyon jól passzolna egy nemzeti dohánybolt elsötétített „kirakatának” a fotója mint negatív példa, de nem szeretnék provokáló lenni…)

Úgy tűnik, Koppenhágában valóban nem magasak a kerítések

Ugyanez az elv vonatkozik a kerítésre. A kerítés ne legyen magasabb másfél méternél, mert akkor nem látunk ki az utcára, nem látjuk, hogy mi történik odakint. Ha viszont a kertben üldőgélünk, a másfél méteres magasság már éppen elég ahhoz, hogy kívülről ne lássanak bennünket.

Fontos felismerés tehát, hogy nem az átláthatatlan magas falak vagy masszív kerítések növelik a biztonság érzetünket, hanem pont ellenkezőleg: az olyan kerítések, amin átlátunk.

A filmben szerepelt egy magyar hölgy is – Dúll Andrea -, aki környezet pszichológusként szólalt meg. Nagyon érdekes dolgokat mondott, bár úgy érzem, az a tudomány, amit ő képvisel, úgy lenne igazán teljes, ha ötvöznénk a Vaszatival… Ugyanez vonatkozik a várostervezésre: ha a védikus építészet ősi hagyományait is figyelembe vennék, talán Koppenhága is még élhetőbbé válna…

A filmet – amiben sokkal több érdekességet láthatsz, hallhatsz, mint amit összeszedtem – itt nézheted meg:

A válasz pedig arra a kérdésre, hogy vajon létezik-e élhető város, leginkább azon múlik, hogy a város tervezőinek ki vagy mi a legfontosabb. Ha az ember, akkor igenis létezik élhető város, és szerencsére nem Koppenhága az egyetlen ilyen…

A film alapján és saját tapasztalataid alapján mennyire tartod élhetőnek azt a várost, ahol jelenleg élsz? Esetleg van olyan város (akár itthon, akár külföldön), amit élhetőnek tartasz és szivesen élnél ott? Sokak szerint Bécs is ilyen…

Manhertz Edit